Riadtan ült fel az ágyban és semmivel sem törődve takarta ki gyorsan magát. Ugye nem? Nem. Egy ujjal sem ért hozzá. A póló és a rövidnadrág ugyanolyan állapotban volt rajta, mint ahogy korábban. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Legalább így nem bántotta. Kezét a nyakához kapta. Az érintéstől azonnal sajogni kezdett. Eluralkodott rajta a düh és már majdnem túlvilági erővel vágott maga elé az ágyra. - Köszönöm, Chanyeol.
- Mit is? - hallotta meg mélyen búgó hangját a tőle nem messze lévő fotelből.
- Még mindig itt vagy? - húzta el a száját. - Megkaptad, amit akartál, így el is mehetsz!
- Ne parancsolgass! - hajolt hozzá közelebb. - Akkor megyek el, amikor akarok.
Néhány pillanatra megrémült vörösen izzó szemeitől, majd olyan nyugodtsággal bámult rá, amitől a fiúnak mosolyognia kellett. Közelebb húzódott hozzá, hogy lássa még mindig olyan bátor-e, mint korábban és a tekintete nem változott. Érezte, hogy lassan a nyakához hajol, majd finoman végignyal rajta. - Eszedbe se jusson! - Hiába parancsolt rá, nem hatott. A hajába túrt, majd minden erejét összeszedve elhúzta onnan.
Chanyeol izzó szemeiben dühöt látott, de nem engedhette meg magának, hogy megrémüljön. Erőt merített régi énjéből, de a fiúnak ez sem állta útját. - Eressz! - próbálta kikövetelni, hogy hagyja abba.
A fiú morogni kezdett, majd megragadta azt a kezét, amivel a hajába túrt. - Ne ellenkezz, úgy kevésbé fáj. - A következő pillanatban felkapta a csuklóját és belemélyesztette fogait. Minden egyes kortynál elégedetten morgott.
Rángatni kezdte a kezét, de csak még szorosabban fogta. - Chanyeol, kérlek. - Utat engedett a könnyeinek. - Megígérted! - Ez a hangsúly végre észhez térítette a fiút és eltávolodott tőle. Azonnal kipattant az ágyból, majd leszaladt a lépcsőn és a bejárati ajtóig meg sem állt. Kinyitotta, de ki már nem tudott lépni rajta, majd egy kar visszarántotta.
Szembe találta magát Chanyeol-lal, de ezúttal közel sem volt olyan mérges, mint korábban. Nagyot nyelt, mikor közelebb húzódott hozzá és ezúttal nem a nyakához hajolt. Alig néhány centire volt tőle. A homlokához hajolt és egy apró csókot lehelt rá. Zavartan pislogott, majd miután a fiú elvált tőle, felemelte a kezét és cirógatni kezdte az arcát.
Nem lepte meg, mikor ismét a nyakához hajolt és ezúttal hagyta is. Egy régi érzést dédelgetett magában, mikor még vámpírként hagyta, hogy egyik családtagja igyon a véréből. Először tőle is félt, majd amikor gyengédséget mutatott felé, megenyhült és élvezte, miközben belekóstolt. Tudod..... van kellemesebb mód is, hogy rábírj egy lányt.... - ahogy ismét a nyelvével bökdöste a nyakán lévő sebet, felnyögött. - ... arra, hogy ihass a véréből.
Elhajolt a nyakától, amint ujjaival gyengéden a hajába túrt, de nem ragadott bele, csak időnként a tartóját is simogatta. Mélyen a szemeibe nézett és résnyire nyitotta ajkait, hogy mondhasson valamit, de ehelyett a fiú csak végignyalt rajtuk. - Akarlak. - suttogta a szájába.
Hangosan sóhajtott egyet, majd hátravetette a fejét, hogy jobb hozzáférést biztosítson neki. Ahelyett, hogy ismét megharapta volna, inkább apró csókokat lehet az apró pontszerű sebekre. Kicsit eltávolodott tőle, körmeivel felmarta saját nyakán a bőrét és kérdően meredt rá.
Úgy nézett a fiúra, mintha a halálos ítéletét közölte volna vele és látszódott rajta, hogy cseppet sem tetszik neki, hogy nem akar rátapadni a sebre. Könnyek gyűltek ismét a szemében, nem akarta megtenni, holott tudta, hogy akarata ellenére is rá fogja kényszeríteni, de reménykedett benne, hogy mégis megkegyelmez neki. Hiába.
Rettegett attól, hogy a fiú vérének íze kicsalja belőle a vérszívó szörnyeteget, ezért küzdeni kezdett vele. A mellkasát taszigálta és időnként ütögette is, hogy térjen észhez, de nem volt szerencséje. A következő pillanatban megragadta a tarkóját és száját erősen rányomta a szivárgó sebre. Erősebben kezdett kapálózni, ahogy a fiú vére a szájába csorgott. Néhány pillanattal később már nem állt ellen, sőt, a nyaka köré fonta a kezét és rátapadt a sebre.
Mikor észrevette mit csinál, ellökte magától a fiút és a konyhába ment. Zihálni kezdett, a vér száguldozott az ereiben, érzékei kezdtek kiélesedni és a szemfogai is kezdtek megnyúlni. Reszketni kezdett, de akárhogy próbált uralkodni rosszabbik énjén nem járt sikerrel. Mikor felemelte a fejét, meglátta fekete szemeit az ablakban. Néhány pillanat múlva két kart érzett meg maga körül. - Ne érj hozzám. - morogta semmivel sem törődve.
- Mindjárt vége. - suttogta a fülébe mélyen búgó hanggal.
Ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt minden elsötétült előtte. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, a nap lemenőben volt és Chanyeol-t sem látta a közelében. Ahogy felült az ágyban, meglepetten vette észre, hogy elmúlt a köhögése és a tüdejét sem érezte már annyira nehéznek. A láza is lejjebb ment és úgy érezte magát, mintha semmi baja sem lenne. Gyorsan bemasírozott a fürdőbe, lezuhanyzott, fogat mosott, megfésülködött, majd felöltözött kényelmes cuccokba és elindult a Bloodlust klubba.
Egész úton szédült. Megállt pár lépésre a bejárattól, hogy erőt gyűjthessen.
Mélyeket sóhajtott, majd amikor jobban lett, megigazította a ruháját és tovább indult a bejárat felé. Az ajtóban álló biztonsági őrök azonnal meghajoltak előtte és kinyitották előtte az ajtót. Ez sosem változott. Jól tudták, hogy emberi életet él, mégis ugyanúgy tisztelték és szerették, mint korábban. Nem szólt senkihez, csak lazán intett az ismerős arcoknak, akik üdvözölték őt a távolból. Nem állt meg beszélgetni, csak az iroda felé vette az irányt.
Be sem kellett kopognia, mert egy ismerős arc nyitotta ki az ajtót előtte és invitálta be. Mintha legalább ezer éve nem látta volna a fiút, úgy ölelte át. Nem más várta őt, mint vérvonalának egyik tagja Gaspard vagy ahogy a természetfeletti világban ismerik, Hannibal. Hosszú percekig ölelték egymást, és mikor elengedték egymást, a fiú az ölébe kapta és lefektette az ott lévő kanapék egyikére, ő pedig egy pár méterre lévő asztalra könyökölt.
- Még mindig szarul nézel ki. - Hannibal szájából ezek a szavak nem sértőek voltak számára, hanem szívmelengetőek. Volt egy bizonyos nyelv, amin jól megértették egymást még akkor is, ha nem beszéltek. Egyedül ő tudta hogy kellett leállítani, ha tombolt.
- Kösz. - húzta mosolyra a száját. Nem akarta lefutni a felesleges köröket, hiszen jól tudta mi a helyzet vele. Annak ellenére, hogy emberként élt, megvolt a kötelék közöttük.
- Hiányzol. - a fiú szemeiben könyörgést vélt felfedezni. Kétségbeesettebbet, mint eddig bármikor. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcán.
- Te is nekem. - válaszolta és jól tudta hogy értette Hannibal. Túlságosan is jól ismerte már ahhoz. - Emlékszel, mikor találkoztunk? Tomboltál. - mosolyogva törölte le arcáról a könnyeket. - Rosszabb voltál még nálam is.
- És te megmutattad nekem a helyes utat.
- Imádtam vámpír lenni, de Justin-nal az is eltűnt. - tudta, hogy a hangjából süt a fájdalom és az elégedetlenség, de a fiú előtt nem titkolta soha. Mellette mert elesett lenni és nem hallgatott el előle semmit.
- Nagyon fáj? - a kérdés nem lepte meg egyáltalán. Nem bízott a hangjában és a sírás is fojtogatta a torkát, így elintézte egy bólintással. - Változz vissza!
A kijelentése teljesen váratlanul érte. - Tessék?
- Légy az, aki régen voltál! Ne sanyargasd magad tovább!
- Hannibal. - Hiába próbálta csitítani, a fiúból megállás nélkül dőltek a szavak.
Nem bírt tovább feküdni. A fiú elérte, hogy még rosszabbul érezze magát, mert ő magányos és hiányolja régi énjét. Lassan lépkedett oda hozzá és mikor odaért, megölelte. Néhány pillanat múlva a füle mögé simított néhány tincset, majd suttogni kezdett. - Légy újra a régi.... csak ma estére.
Ismét bólintott egyet. Hannibal először gyengéden érintette össze ajkaikat, majd miután elváltak, körmeivel felmarta a nyakát és a kiserkenő vér miatt reszketni kezdett. Nagyot nyelt, de nem utasította el. Öt év után először engedett vámpír énjének. Lassan közelebb húzódott és lenyalta a kiszivárgó karmazsin színű nedvet. Nem bírt magával, fogait a sebbe mélyesztette és mohón kezdte szívni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése